Délelőtt már kezdett megőrjíteni a bokavédőm, mert vagy 3 órát cipőben kellett töltenem. Nem igazán fáj így sem a lábam, de kényelmetlen és picit nyomja az egyetlen duzzanatot a lábamon. Egyébként tiszta sor, hogy kezdek megőrülni, mert mindenhol futókat látok, sőt az Aszal völgy végéhez még egy futóversenyt is odaképzeltem. Tökéletes szikrázó napsütésben, kellemes 20 fokban rohangálnak az emberek, én meg csak megyek el mellettük az autóban ülve. Edit még csak azt sem hagyja, hogy vezessek, bár annyira nem is vágyom rá.
A futókat egyébként Edit is látta, akárcsak a versenyt, így lehet mégis valóságos volt. Ez az én szerencsém. Tőlük 2km-re rendeznek terepen futóversenyt én pedig egy batár nagy bokarögzítővel a lábamon ücsörgök.
Délután aztán már Tatabányán levettem kicsit a bokarögzítőt és óvatosan léptkedem is párat. Nagyon kellemes érzés volt úgy járni, hogy nem akadályozza semmi a mozgásom. Néha úgy érzem, hogy már semmi bajom és ami fáj, az is kizárólag a bokarögzítő miatt fáj.
Azért hamar visszavettem a bokarögzítőt, mert holnapig már ki kell bírnom. Megyünk ugyanis a sportkórházba és hátha kapok némi engedményt az orvostól. Ha mondjuk ücsörgés, vagy alvás közben nem kellene hordanom, akkor máris sokkal kevésbé zavarna.
Persze csodára holnap sem számíthatok, mert még csak 1 hét telt el a sérülés óta, nekem pedig kicsit még mindig fáj a lábam, ha a sétálgatás után nyugalomba helyezem magamat.
Azért egy kicsit reménykedem és még nem mondtam le 100%-ban a CSB-ről sem. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Ez olyan, mint arról lemondani, hogy egyszer még a világ legjobbja legyek. Tudom, hogy semmi esély rá, de beletörődni nem tudok.
Utolsó kommentek