Az Euromeetingről hazaérve nem túl rózsás kedvem tetézte, hogy az országos levelezési listán a válogatottal szemben pár igencsak kemény kritikát megfogalmazó levél fogadott.
Janó levele csak amolyan szurkálódás volt, aminek természetesen volt némi alapja, bár így is értetlenül fogadtam, hisz eredményre egy ilyen levél soha nem vezethet. Popey levele azonban kiverte a biztosítékot és nem magam miatt, hanem a többi versenyző miatt. Főleg a fiatalokat sajnáltam, akik lehet először szembesülnek vele, hogy amiért ők naponta meggebednek azt mások lesajnálnak, sőt egyenesen szégyennek neveznek.
Még a 2002-es EB után kaptam hasonló beszólásokat és a saját eredményeim miatti csalódottságom ezeknek a külső kedves szavaknak a hatására annyira megviselt, hogy akkor úgy döntöttem befejezem. Persze én pár hónap kihagyás után (úgy-ahogy) visszatértem, de már nem voltam többé a régi.
Annyira még benne vagyok a tájfutásban, hogy tudjam a legtöbb válogatott versenyzőnek hogyan eshettek ezek a szavak. Totális romboló hatásukkal is tisztában vagyok és kegyetlenül felháborít ez az egész. Nem megélhetési focistákról van szó, akik lélektelenül játszanak hétről-hétre jópénzért!
A versenyzők nagy része semmi külső segítséget nem kap. Anyagilag hatalmas áldozattal jár ma idehaza komolyan tájfutni. Egy két szerencsés helyzetben lévő klub versenyzőit leszámítva sokan mindent maguknak fizetnek, így nem egyszer állt már úgy versenyző felnőtt magyar bajnoki dobogón, hogy az adott bajnokság nevezési díját, útiköltségét és szállását is maga fizette.
Mindezek mellett tudni kell, hogy gyakorlatilag nincs olyan felnőtt versenyző idehaza akinek lenne tájfutó edzője. Legtöbben maguk edzenek, maguk keresnek edzőpartnereket és az egész felkészülésüket maguk koordinálják, valamint finanszírozzák.
Aki jobb helyzetbe van, az vagy azon 2-3 klub egyikének tagja, ahol még tudnak komolyabb támogatást nyújtani a versenyzőknek, vagy saját magának szervezett meg atléta edzőn át, vagy külföldi klub révén némi előrelépési lehetőséget.
Arról már kár is beszélni, hogy orvosi háttér totálisan nulla a tájfutásban. Görbicz Anita 2 hét kihagyás után játszott BL meccset egy az enyémnél komolyabb bokaszalag szakadás után. Én meg itt vagyok 1,5 évvel a sérülésem után és még csak azt sem tudom pontosan hány szalagom szakadt és milyen mértékben. Felkerestem több orvost, gyógytornászt saját fejem után menve, saját pénzemen és így próbálok kikecmeregni a sérülésből. Nem semmi kontraszt!
A baj mégsem velem van, mert kiesésemmel nem érte olyan nagy kár a tájfutást, de sokan mások is szenvednek különféle problémával. Kovács Ádám most 2 hetet hagyott ki az EB előtt és másoknak is vannak problémáik, amihez se klub szinten, se szövetségi szinten nem kapnak segítséget.
Pelyhe Dani a legdurvább példa. 2005-ben 11 perc előnnyel nyerte első felnőtt Magyar Bajnokságát és azóta sérült. Valami gond van a hasfalával és hiába keresett fel millió orvost, természetgyógyászt és szerintem már a kuruzslókat is végigpróbálta, de nem tudják megmondani mi a baja. Ehhez képest még mindig rövidebb pályákon tudja tartani a világ élmezőnyének második vonalát, mint megmutatta azt a mai váltón is.
Mindenki tisztában van vele, hogy ennyi jut nekünk, mert az előrelépéshez pénz, idő és energia kellene, méghozzá nem kevés. Ezt nem tudja biztosítani senki és ezt már többé kevésbé el is fogadtuk. Persze próbálkozni kell és vannak is bíztató kísérletek, de a jelenlegi helyzet ettől még nem jó.
Az sem szerencsés megközelítés, hogy aki nem üti meg a sokak által kívánt szintet az ne is induljon el válogatott színekben. Ennél jobb lehetőség a fejlődésre ugyanis ritkán van. Helyben jött az élmezőny és szinte ingyen lehetett megtapasztalni mi az amit ők jobban tudnak. Azért, hogy néhány embernek ne kelljen szégyenkeznie az eredményjelző táblát nézve kár lett volna kihagyni ezt a lehetőséget.
Adott tehát a semmi, amiből mégis kinő pár idejét, energiáját és pénzét feláldozó versenyző. Készülnek, küzdenek és esetünkben az Euromeetingen megtesznek mindent. Nagy részük fiatal, így még azt sem tudni mi lehet belőlük a jövőben.
Beérnek a célba és ha nem sikerült jól a futásuk, akkor nincs náluk letörtebb ember. Ha esetleg magukhoz képest jót futnak, akkor is szembesülnek azzal, hogy amit tudnak, az még mindig nagyon kevés. Ez már eleve egy szörnyű helyzet, mert ekkor könnyen meg lehet törni.
Ám a sport arról szól, hogy nem szabad feladni, küzdeni kell tovább. Még jobban és még keményebben!
Ezzel szemben mit kaptak most a válogatott versenyzők?
Egy jó nagy sértést és azt, hogy van aki miattuk szégyenkezik. Ennél rosszabbat nem is lehetne tenni a hazai tájfutással. Ennél jobban nem sok mindennel lehet elvenni a versenyzők kedvét.
Ha van egy-egy jó eredmény, akkor mindenki a mellét veri és büszke magyar, ám ha szembesülünk a kőkemény valósággal, akkor már lesajnáljuk azt aki megpróbálta?
Agyaljon mindenki nyugodtan a tájfutás előrelépési lehetőségein, de a versenyzőkön senkinek nincs joga számonkérni semmit. Ők azok, akik legalább megpróbálták!
Utolsó kommentek